Tárgyválasztás


Artúr és a tárgyválasztás.

A kutyaiskolában, még a Pestlőrinci Kutyakiképző iskolán, egy remek csoportom volt. Kezdő csoport, de lelkes kis társaság, jól haladtunk. 

Természetesen volt rottweiler is, hiszen mindig hívtuk, biztattuk az eladott kutyáink gazdáit, jöjjenek, tanuljanak, mert az kell, az fontos és csak hasznukra válik. Jöttek is.

Hajnalka és Artúr remek páros volt, mert Hajni tanulni akart, szorgalmas is volt, na meg nagyon jó érzéke volt a kutyához. Első kutyás, teljesen kezdő gazdi, de ez mit sem számított, hamar beilleszkedett és járt rendszeresen. 
Amikor jó a csoport, lelkesek és rendszeresen járnak, nagyon jól lehet haladni így hamar színesíthettük a kiképzési napokat, nem csak a pórázkezeléssel, meg alap dolgokkal töltöttük az időt. Kitaláltam egyik vasárnap reggel, hogy nézzük meg a kutyák szimatoló képességét, beszéljünk a nyomkövetésről. hatan - heten voltunk, hűvös, de kellemes reggel volt, az iskola mellett meg egy erdős rész, puha talajjal, pici tisztással.

Megbeszéltük az alapokat. Miért szimatol a kutya, hogyan használja az orrát, mi a célja pl. a vizsgaszintű nyomkövetésnek. Régen milyen vizsgakövetelmények voltak stb. stb.

Ilyenkor mindig előjön az a kérdés, hogy ha elhagyok ezt vagy azt, megtalálja a kutya? Vagy ha más elhagy valamit, vajon az enyém megtalálná? 

Akkor megbeszéltük, hogy hogyan is kell elképzelni ezt a keresést, milyen komoly kiképzés, gyakorlás előz meg egy ilyen munkát. amikor egy kutya személyt, vagy tárgyat keres. Persze a kutya képességeit ki próbálhatjuk, miért ne, tegyünk egy próbát!  Az ötlet, csináljunk tárgyválasztást!

Mindenki kikötötte a kutyát. Felálltak a gazdik egysoros vonalba. Megbeszéltük hova kell letenni a tárgyat (sapka, kesztyű, sál vagy tárca) kinél mi volt.
Hajnalkánál semmilyen tárgy nem volt, így csalódottan mondta, hogy ő akkor kimarad. Lesz - ami lesz, döntöttem gyorsan és oda adtam a fél pár kesztyűmet neki, tegye zsebre, tartsa magánál egy kicsit (tíz perc) aztán meglátjuk, Artúr mit csinál. Legfeljebb nem sikerül, na, bumm.

A soros gazdi pórázon vezette a kutyát a kiindulási pontra, megszimatoltatta a tenyerét, szimat, majd odasétált a tárgyakhoz hagyta, hogy a kutya szimatoljon. Nem szólt, nem beszélt, csak vártuk mit tesz a kutya. Volt, amelyik mindegyik tárgyat végigszimatolta és utána visszament a sajáthoz, volt, amelyik szinte figyelmen kívül hagyta az összes tárgyat, azonnal a sajáthoz ment, de olyan nem volt, aki érdektelenül elsétált volna! Egyértelműen jelezte minden kutya, hogy az ismerős szag fontos neki, köti a gazdihoz! Megállt, elidőzött a saját tárgynál, a gazdira nézett.

Artúr és Hajnalka volt az utolsó. Artúr már tűkön ült. Nagyon meg akarta nézni, hogy a többiek mit is csináltak a tárgyaknál. Ezerrel indult, ki is csúszott a póráz Hajnalka kezéből.
Jaj, most mi lesz?
Semmi! Állj meg, hagyd a kutyát, nézzük, mit csinál!

Artúr odament a tárgyakhoz, azonnal felvette a fél pár kesztyűmet, visszaindult felénk, de ezért Hajni hívta is közben. Jött, egy pillanatra megállt előttünk, mert egymás mellett álltunk, ránézett a Hajnira, egy villanás, egy lépés felém, aztán boldogan nekem adta át a kesztyűt! 

Fogheggyel fogta lengette egy kicsit, hogy vegyem el. Félreérthetetlen volt, hogy nekem akarta átadni, és nem véletlenül alakult így. 
Nekem azóta is meggyőződésem, hogy tudta, hogy az az enyém! Volt öröm, dicséret, büszkeség! 

Ilyen apró sikerélményektől szárnyakat kap a gazdi és ezerrel veti bele magát a kutya tanításának gyönyörűségébe.   (le írtam 2016.) 


Nincsenek megjegyzések: